Az ilyen, sarkvidéket idéző szeles napokon mindig eszembe jut az a mese, amivel az elsős vagy másodikos általános iskolai olvasókönyvünkben találkoztam.
Természetesen a szegény emberről szólt, aki sétifikálás közben összetalálkozott három figurával: a Hideggel, a Meleggel és a Széllel.
Nem tudom, hogy ez a három nagyhatalmú alak milyen potenciált látott egy szegény emberben, mindenesetre elkezdtek neki udvarolni, és arra biztatták, hogy válasszon közülük egyet pajtásául.
Emberünk pedig, aki nem csak szegény, hanem persze bölcs is volt, némi töprengést követően a Szelet jelölte meg, aki erre nagyon boldog lett, a másik kettő ellenben felháborodott, és már-már emberi arcot mutatva fenyegetni, zsarolni kezdték hősünket.
A Meleg azzal állt elő, hogy hamarosan eljön a nyár, és ő olyan kánikulát hoz majd szegény barátunk fejére, hogy nem csak a feje fog főni, hanem még az alsógatyájából is csavarni lehet majd az izzadságot.
Ő azonban nem ijedt meg. "Mindegy nekem, csak barátom, a Szél ott legyen" - mondta, hiszen egy kellemes, hűsítő szellő a legnagyobb forróságot is elviselhetővé teszi.
Erre aztán a Hideg is előállt egy félelmetes jövőképpel. Télen akkora zimankóval a tarsolyában érkezik majd, hogy ha az összes ruhadarabját magára ölti, akkor is dideregni fog.
Annak azonban, aki a széllel kokettál, még egy ilyen fenyegetés se okoz riadalmat. Biztos benne ugyanis, hogy újdonsült komája ilyenkor is kisegíti, és ugye a "kutya se bánja a hideget szél nélkül".
Eddig a mese. Én pedig hétéves korom óta tudom, hogy a Széllel kellene barátkoznom - néha be is próbálkozom nála, ő azonban szarik a fejemre.
